Világunk a koronavírus után
A Jővőt Kutató Intézet négy lehetséges jövőképet ír le, melyek azt taglalják, hogy hogyan fogja a koronavírus időszaka megváltoztatni életünket. A negyedik, optimista forgatókönyv szerint, ahogyan
ezzel a krízis szituációval vállvetve, együtt megbírkózunk, egy „resiliensebb“, (azaz rugalmasan ellenálló, erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódó) társadalmat hoz létre, és létrejön egy új, tudatosabb együttműködés az emberek között. Matthias Horx a jövőt egy teljesen új szemszögből közelíti meg. Ő ugyanis a jövőből visszatekintve írja le, hogy milyen meglepő dolgokat élünk meg majd a koronavírus utáni időszakban:
“A koronavírus által az egész élethez való hozzáállásunk megváltozik – a létezésünk minden életformája.” (Slavoj Žižek, 2020 március)
Ez időtájt gyakran kérdezik tőlem, hogy mikor lesz vége a korona krízisnek és mikor fog visszatérni ismét a normális élet? A válaszom: soha. Léteznek olyan történelmi pillanatok, amik a jövőt teljesen
megváltoztatják. Ezt a nagy válságok korszakának nevezzük. Most épp egy ilyen korszakban élünk.
A világ – ahogy eddig ismertük – megszűnik épp. De mögötte lassan létrejön egy új világ, melynek formáját jelenleg még csak sejteni tudjuk. Azt tanácsolom, hogy tegyük azt, amit a vállalatok a tervbe vett folyamataik analizálásakor csinálnak. Nem a „prognózis“ technikájával nézünk a jövőbe, hanem a jövőből nézünk vissza a mára. Őrültségnek hangzik? Próbáljuk meg!
Világunk 2020 őszén
Képzeljünk el egy őszi napot, mondjuk 2020 szeptemberében. Ülünk egy nagyváros kávézójának teraszán. Meleg van és az utcákon ismét nyüzsög az élet. Az emberek másképpen viselkednek? Vagy minden olyan, mint régen volt? Ugyanúgy élvezzük a bort, a koktélt, a kávét, mint a koronavírus előtt? Vagy jobban? Ha visszatekintünk, meg fogunk lepődni!
Azon például, hogy a koronavírus okozta szituáció egyáltalán nem szociális elszigeteltséghez vezetett. Hanem pontosan az ellenkezőjét váltotta ki: egy kezdeti bénultság és sokkos állapot után sokan közülünk megkönnyebbülést éreztek, nem kellett tovább rohanni, állandóan beszélni és minden létező technikai csatornán kommunikálni, hanem egyik pillanatról a másikra nyugalom, leállás következett be. A lemondás nem feltétlenül veszteséget jelentett, sokkal inkább új lehetőségeknek
nyitott kaput. Néhányan ezt már átélték, akik például egy ideig böjtöltek vagy diétáztak ami után az étkezés számukra egy teljesen új élvezetet nyújtott.
Paradoxon, de az emberek közti fizikai távolság, amelyre a vírus rákényszerített bennünket, egyidejűleg új közelségeket teremtett. Olyan embereket ismertünk meg, akiket egyébként sohasem ismertünk volna meg. Régi barátokkal ismét gyakrabban vettük fel és megerősítettük a meglazult kapcsolatot. Családtagok, szomszédok, barátok közelebb kerültek egymáshoz és az eddigi konfliktusaik értelmüket vesztették. Mindenki udvariasabb lett egymáshoz, amit oly régen hiányoltunk. Most, 2020 őszén, a focimérkőzések hangulata is nagyon különbözik a tavaszi
meccsektől, amikor még a tömegek dühöngő őrjöngését láthattuk. És azon csodálkozunk, hogyan jutottunk el idáig?
Az is meglepő, hogy milyen gyorsan váltak a digitális technikák hirtelen mindennapi életünk részévé. A telefonkonferencia és a videókonferencia, amitől a legtöbb kollégánk eddig írtózott (előnyben részesítve az üzleti utazásokat), praktikusnak és eredményesnek bizonyult. Tanárok megtanultak interneten keresztül tanítani. A home office sokak számára természetessé vált, a velejáró improvizálási és időbeosztási képességekkel együtt.
Ugyanakkor megéltük a régi, elavultnak hitt kapcsolattartási formák reneszánszát. Már nemcsak az üzenetrögzítő válaszol, hanem egyre többször a felhívott személy maga. A vírus miatt meghosszabbodtak a telefonbeszélgetések. Az üzenetek jelentősége is megnőtt. Az emberek közti kommunikáció ismét valósabbá vált. Többé nem várakoztattunk meg senkit sem érzéketlenül. Nem húztuk az időt a válaszadással. Egy új kultúra alakult ki: elérhetőbbek és felelősségteljesebbek lettünk.
Az embereknek, akiknek rohanó életükben egy pillanatnyi nyugalmuk nem volt, most (a fiatalokat is beleértve) óriási sétákat tettek – mely fogalom szinte már ismeretlen volt. A könyvolvasás megint divatba jött. A reality show-k egyszerre nevetségessé váltak. A Trivia-Trash, a végeláthatatlan
lelkizés, ami az összes csatornából ömlött, nem tűnt el ugyan véglegesen – de jelentőségét vesztette. Emlékszik még valaki a political correctness témára? Vagy a kulturális különbözőségeket taglaló vitákra? Miről is volt szó? Fogalmunk sincs már.
A krízis korszakokban elsősorban megszűnnek, feleslegessé válnak a régi jelenségek. A cinizmus – a hétköznapi dolgok lenézése – például hirtelen eltűnik. Ugyan egy rövid ideig ömlik a félelem és a hisztéria a médiákból, de lassan ez is abbamarad.
A nyári hónapokban megörültünk annak, hogy gyógyszereket találtak fel, amelyek elősegítették a túlélést és erősítik az immunrendszert. Ezáltal csökkent az elhalálozások száma. Így a koronavírus egy szokványos vírussá vált. Igaz, hogy ebben az orvostudomány is segített, de azt tapasztaltuk, hogy a döntő tényező a szociális viselkedésünk megváltozása volt. Az emberek a korlátozások idején megtanultak szolidárisnak lenni egymáshoz. Meghatározó az emberi, a szociális intelligencia volt,
nem pedig az agyon dicsőített mesterséges intelligencia.
A technológia és kultúra új kapcsolata
A technológia és a kultúra viszonya is megváltozott. A vírus előtt a technológiától vártuk a csodát, ez volt a jólét kulcsa számunkra. Ma már – pár technológiai freaket kivéve – senki sem hisz a digitális megváltásban. A nagy technológiai hipe véget ért. Figyelmünket a humán kérdések foglalkoztatják most: Ki is az ember? Mit jelentünk egymásnak? Rácsodálkozunk, mennyi humor és emberség áradt belőlünk a vírus napjaiban.
És azon csodálkozunk, hogy mennyire le tud süllyedni a gazdaság anélkül, hogy összeomlana – melyet korábban minden apró adóemelésnél és törvényi beavatkozásnál baljósóltunk. Igaz megéltünk egy „fekete áprilist”, mély gazdasági és tőzsdei válsággal, és bár sok cég csődbe ment, összezsugorodott vagy teljesen másra váltott át, nem jutottunk el egy pillanatra sem a totális véghez. Mintha a gazdaság egy lélegző lény lenne, mely mindig minden körülmények között tovább szuszog.
Ma, 2020 őszén, ismét teljes gőzzel pörög a világgazdaság motorja. A globális just-in-time termelés, az óriási, szerteágazó termelési láncolatok, amelyek alkatrész milliókat hordtak össze bolygónk legkülönbözőbb tájairól, megúszták, de éppen most szedik szét és konfiguráljak újra ezeket. A termelésben és a szolgáltatások terén egyaránt szaporodnak a köztes raktárak, készleteket, tartalékokat képeznek, a helyi termelés előtérbe kerül és virágzik, a kereskedelmi hálózatok lokalizálódnak és a kézművesség a reneszánszát é irányábali. A világ a „glokalizáció” irányába
fordult: a globalizáció lokalizálódik.
Sőt a tőzsde összeomlása miatti vagyonvesztés sem volt olyan fájdalmas, mint ahogy azt az elején képzeltük. A koronavírus utáni világban már nem játszik a vagyon akkora szerepet. Sokkal fontosabbá váltak jó szomszédok és egy virágzó zöldségeskert. Lehetséges, hogy a vírus abba az irányba változtatta meg az életünket, amely irányba egyébként is jó lett volna, ha megváltozik?
A jövőképünk segít a jelennel megbírkóznunk
Miért különbözik a jövőből történő visszatekintés a jövőbe irányuló prognózistól? Ez a jövőről alkotott sajátos elképzelésünkkel függ össze. Amikor a „jövőbe” tekintünk, akkor általában csak a veszélyeket és problémákat látjuk, amelyek ránk fognak zúdulni, és amelyek áthidalhatatlan akadályokat képeznek előttünk. A jövőt a legtöbbször úgy képzeljük el, mint egy alagútból kiszáguldó mozdonyt, ami el akar gázolni bennünket. Ez a félelemünk áll utunkba, ha a jövőbe tekintünk. Ezért
könnyű a jövőről horrortörténeteket kitalálnunk.
A „visszatekintés“ metódusával viszont úgy tekintünk magunkra, hogy már végbement bennünk egy belső változás. Ez összeköti a mát a holnappal. Úgy is nevezhetjük: „Future Mind“, a „jővő tudatossága“. És ha helyesen csináljuk, akkor ezzel egy fajta „jövő intelligenciát“ hozunk létre.
Képesek vagyunk nemcsak a külső eseményeket, hanem a megváltozott világra reagáló belső alkalmazkodási folyamatainkat is előre látni. Hagyjuk a félelem okozta bénulást, és térjünk vissza ahhoz a vitalitáshoz, amely minden valódi jövő alapja.
Mindannyian ismerjük, milyen érzés sikeresen legyőzni egy félelmet. Amikor fogorvoshoz megyünk, már előtte aggódunk. A fogorvosi székben pedig teljesen elveszítjük az önkontrollt, még mielőtt fájna bármi. A félelem annyira úrrá tud lenni rajtunk, hogy teljesen elborítja elménket. Amikor azonban túléltük a kezelést, feltámad bennünk a leküzdés öröme: a világot fiatalabbnak és frissebbnek látjuk, és hirtelen tele vagyunk erővel, energiával.
Ez a „Coping“: a leküzdés. Neurobiológiai szemszögből a félelem által termelt adrenalint a dopamin váltja fel. Míg az adrenalin az elmeneküléshez és a harchoz szükséges (ami nem igazán eredményes
sem a fogorvosi székben, sem a korona vírus elleni küzdelemben), a dopamin kinyitja az agyi szinapszisokat: izgatottak leszünk és kíváncsian várjuk, hogy mit hoz a jövő. Ha egészséges a dopaminszintünk, akkor terveket kovácsolunk, van jövőképünk, amely azután cselekvést vált ki
belőlünk.
Meglepődünk, hogy sokan pontosan ezt a folyamatot élik át a korona válság idejében. Elveszítik egy időre a felélmük miatt az önkontrollt, de utána hirtelen elönti őket a pozitívumok mámora. A bénulás és a félelem után feltámad bennük egy hatalmas belső erő. A világ, amit eddig ismertünk, itt most “véget ér”. De mi itt vagyunk, csak egy teljesen új létezés kezdődik el. Mialatt a civilizáció úgy tűnik, hogy épp leáll, mi sétálunk az erdőkben és a parkokban, a kihalt tereken keresztül. De ez nem apokalipszis, hanem valami új kezdete.
És közben mi történik? Megváltoznak az eddigi elképzeléseink, elvárásaink, felfogásunk és mindennemű kapcsolataink. Az eddigi rutinokkal és megszokásokkal teli énünk, életünk eltűnik, ezáltal bátrabban alakítunk ki magunkban egy teljesen új jövőképet. Felébred bennünk az a bizonyosság, hogy minden teljesen másképpen is lehetne, mint eddig – minden sokkal jobb is lehetne. Lehet, hogy novemberben már nem Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke, és a német
szélsőjobboldali AfD párt lassan szétesik, mert egy rosszindulatból táplálkozó, megosztó politika nem passzol már a koronavírus után létre jött világhoz.
2020 őszén már tudjuk, hogy azok az emberek, akik a korona krízis ideje alatt bennünket egymás ellen uszítottak, semmilyen jövőképpel nem tudtak nekünk segíteni. Amikor igazán komoly problémák lépnek fel, nyilvánvalóvá vált a populizmusban rejlő pusztító hatás. A politika eredeti
értelemben – a társadalmi felelősségvállalásban – új hitelességet, új legitimitást kapott a válság során. Pontosan azért, mert ebben a pillanatban kemény kézzel vette kezébe az irányítást, így a politika ismét
bizalmat kapott a társadalomban.
A tudomány is csodálatosan új szerepet tölt be. A virológusok és az epidemiológusok sztárokká váltak. A jövőkutatók, a filozófusok, a szociológusok, a pszichológusok, az antropológusok is, akik
korábban a fontos témák megvitatásakor csak mellékszereplők voltak, visszanyerték jelentőségüket. A fake news pedig elveszítette piaci értéké. Az összeesküvés-elméletek is hirtelen eltűntek, pedig eddig milyen jól eladhatóak voltak.
Egy vírus felgyorsítja az evolúciót
A korona krízis a változás egy másik mechanizmusát is aktiválta: a trend-ellentrend-szintézisét. Az új világ megszakítja a globalizációt, ami a politikát és gazdaságot eddig meghatározta. A határzárak, az elszeparálódás és a karanténok viszont nem a kapcsolatok megszűnéséhez vezettek, hanem a világot másképpen összetartó, összekötő elemeket szült. Egy új társadalmi-gazdasági rendszer jött létre. Autonómia és összetartozás, nyitottság és elzárkózás teljesen új értelmet nyernek és a világot összetettebbé és stabilabbá teszik.
Ez a változás valójában egy evolúciós folyamat: az egyik világrendszer kudarcot vallott, és egy új teremtődött, amelyik a túlélésre alkalmasabbnak bizonyult. Lehet, hogy ezt most nehéz egyelőre
átlátnunk, de tudnunk kell, hogy ez szükségszerű belső folyamat volt: az marad mindig fenn, az a rendszer életképes, amelyik egy új szinten tudja összekapcsolni a paradoxonokat.
Ez a folyamat komplex – semmiképpen se úgy fogjuk fel, hogy komplikált – és az emberek által tudatosan formálható. Akik holnap képesek lesznek ennek az új, komplex világnak a nyelvét beszélni, azok lesznek a holnap vezetői. A remény hordozói. A jövő Grétái.
Minden történelmi válságidőszak történetet hagy maga után, valami a messzi a jövőbe mutató történetet, narratívát. Az egyik legszebb kép, melyet a koronavírus hátrahagy a történelemnek az, ahogyan az olaszok zenélnek az erkélyeiken. A másik az a műholdas felvétel lesz, amely Kína és Olaszország ipari területeit szmogtól mentesen mutatja be. 2020-ban az emberiség történetében először csökken a szén-dioxid-kibocsátás. Ez a tény hatással lesz ránk.
Ha a vírus ilyen változásokat tud létre hozni – akkor mi is képesek vagyunk. Lehet, hogy a vírus a jövő hírnöke volt? A vírus drámai üzenete: az emberi civilizáció túl sűrűn lakott, túlságosan felgyorsult és túlmelegedett. Egy olyan irányba száguld, amelyben nincs jövő. De a civilizáció képes megújúlni.
System reset.
Cool down!
Zenéljünk az erkélyeken!
Higgyünk a jövőben!